A koronavírus világos oldala


A világot pusztító, egyre fokozódó koronavírus-járvány egyértelműen katasztrófának tekinthető. Gyakran jönnek velem szembe a betegséggel kapcsolatos mémek, amik még jobb esetben szórakoztatóak is, bár bizonyosan nem nevet rajta az, aki emiatt elvesztette már hozzátartozóját.

Pozitívan tapasztalom, hogy a főváros zsizsegése helyett az utcákon már csak néhányan lézengenek. Többeknek ez már a sokadik nap home office vagy házi karantén, jómagam is 9. napja vagyok itthon összezárva a párommal.

Aztán jöttek a viccek az otthonról dolgozó gyerekes szülőkről (minden tiszteletem az övüké), poénkodtunk az ismerőseimmel arról, hogy majd jön egy nagy "baby boom" vagy éppen egy nagy váló hullám az összezártság miatt. Végül egyik nap a boltból hazafelé menet elhaladtam egy apuka és bicikliző kislánya mellett, akiktől fél füllel az alábbi beszélgetést kaptam el:

Apuka: tudod miért jó, hogy nem kell menned oviba?

Kislány: miért?

Apuka: mert így többet lehetünk együtt.

Rájöttem, hogy talán mégse olyan nagy katasztrófa, ha az ember a négy fal közé szorul. Ahelyett, hogy azon rágódunk hogyan fogjuk túlélni a be- és összezártságot, gondolhatnánk arra is, hogyan tudnánk ezt az időszakot kihasználni úgy, hogy több időt fordítsunk a velünk egy háztartásban élőkre.

Ebben a kitágult világban, ahol az unión belül úgy lépjük át a határt, hogy meg sem állítanak és repülővel gyorsabban eljutunk a Kanári-szigetekre, mint a nyári szezonban autóval a Balatonra, nagyon nehéz a seggünkön maradni. Nincsenek délutáni beülős kávék, koncertek és esti sörözések. Ami viszont még rosszabb, nincs család.

Bizonyára sokan féltjük szüleinket, nagyszüleinket, rokonainkat, mert ki tudja mit kaptunk el 5 perce a boltban. Magunkra vagy jobb esetben a velünk együtt élőkre szűkülnek a mindennapjaink. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon véleten az, hogy a böjti időszakban kell ilyen súlyos lemondást gyakorolni?

Az, hogy az ember péntekenként és a szigorú böjti napokon elhagyja a húst, valljuk be, nem nagy áldozat. Szüneteltetni a személyes találkozást az emberi kapcsolatainkban - na az már valami. Osztie Zoltán atya egyik interjújában olvastam, hogy „aki nem tud lemondani, alkalmatlan a szeretetre”.

Most talán kaptunk egy kis esélyt arra, hogy a rohanó és felgyorsult világunkban, lemondásokkal, egy kicsit jobban odafigyeljünk a közvetlen környezetünkben élőkre, illetve arra a valakire, akivel bizonyosan leélünk egy életet: saját magunkra.

https://conservativeshot.blogstar.hu/./pages/conservativeshot/contents/blog/92378/pics/lead_800x600.jpg
COVID-19,járvány,karantén,koronavírus
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?